Szóba került minap a Baba-Apa csoportban a gyerekek önállóságra nevelése, ahogyan az lenni szokott, közvetve. Egy apuka (nem okos)órát keresett a gyerekének, ami többször is tud jelezni, amikor el kell indulnia külön órára a suliból. A gyerek 6 éves.
Nem kellett sokáig várni az első kommentre, ami rögtön nem az órával foglalkozott, hanem azzal, hogy miért kell külön órára járni egy 6 éves gyereknek. Majd felmerült, hogy egy hat éves kisgyereknek kell-e egyáltalán bárhova is egyedül járni. És aztán beindult a komment-gyár. 🙂
Kiderült, hogy a különóra valójában zenét és sportot jelent, így az órakereséshez képest „offtopic” ezen része hamar kifulladt. Ebben szerepe lehetett annak, hogy a másik téma nagyobbat ment. Holott, az is véleményes lehet, hogy ezek mellett és a suli mellett marad-e elég ideje a gyereknek „gyereknek lennie”?
Félreértés ne essék: én nem szeretem az egyébként általam is nagyrabecsült Vekerdy Tamás mondataira hivatkozva „agyonkímélni” a gyereket. A gyerekek értelmes terhelését-fejlesztését magam is támogatom, pláne olyan oldalról, ami eséllyel az egész életére pozitív hatással fog bírni. Például az idegennyelv-tanulásról videót is készítettem. De mi tagadás, itt már kicsit kerekedett az én szemem is.
Nem biztos persze, hogy jogosan. Ha a gyerek bírja, szereti, élvezi, a szülők meg bírják energiával és egyéb erőforrásokkal – miért ne? De hogy egyedül járjon? Ez már necces, nem? Illetve, az is kiderült, hogy lesz, ahova majd csak jövőre fog egyedül járni, amikor már 7 éves lesz – akkor meg már majd biciklivel… A szemöldököm felugrott a homlokomra: önállóságra nevelés csúcsra járatva?
Ahogy a kommenteket olvastam, nem csak „bennem nőttek” kérdőjelek. Egy csomó kérdés és vélemény előjött, hadd írjak néhányat:
- Hol mered elengedni egyedül bicajjal 6-7 évesen? Egyáltalán, hogy engedik el iskolából egyedül a gyereket? Szerintem egy 6-7 évest egyedül utcára engedni kicsit felelőtlenségnek tűnik, pláne, ha még az iskolai cuccai mellett cipelnie kell a sportfelszerelését is.
- Budapesten nem sok helyen merném megtenni – esetleg valami zsákfaluban.
- A forgalomtól félteném, így is féltem, hogy ott vagyunk vele. A kerületben gyakran a zebrákat is csak videófelvétel közben érdemes már megközelíteni.
- Egyedül nem engednék forgalomba, utcára egy ekkora gyereket. Egyrészt figyelmetlen lehet: lelép valahol az úttestre és elütik; vagy ne adj isten, valaki berakja egy kocsiba … (mert lássuk be egy 6 évest nem nehéz felkapni).
- Ennyi idősen nem lehet egy gyerekre ennyi mindent rábízni! Elkalandozik mert még kicsi, és ott a baj!! Inkább kísérd el edzésre, mindkettőtök örülni fog neki.
- 2. osztályban félig kísértük el a gyereket az iskoláig, ahova 3.-ban kezdett el önállóan közlekedni. Most, hogy van óra és látjuk merre van, így mehet máshová is, de csak falun belül! És ez egy kis 3500-fős falu….. Ti tudjátok!
Ez az önállóságra nevelés?
A posztoló kifejezetten korrekten, már-már rutinosan fogadta a kéretlen felvetéseket. Írt is egy hosszabb választ:
„Tisztelem azt, hogy féltitek a gyerekeiteket és ezért odafigyeltek rájuk nagyon; például egy ilyen 6-7 éves forma gyereket nem engedtek el egyedül; én a magam részéről teljesen más elveket vallok és követek.
Én úgy gondolom, hogy a szülői lét arról szól, hogy folyamatosan olyan helyzetbe helyezem a gyereket, amivel egyre önállóbb lehet. Nálunk a legidősebb gyerek (az említett 6-7 éves) 5 évesen egyedül ment az 1 km-re lévő boltba. Eközben kisebb utakon kell átkelnie, illetve a bolt maga egy főút mellett van, de azért az úttestől legalább 4-5 méterre. Az első 3-4 alkalommal távolról biciklivel követtem, hogy tudjam, hogy teljesen megbízhatok benne, aztán már elengedtem teljesen egyedül is. 1-2 hónappal később vitte magával a 3 éves öccsét is. Ekkor is néhányszor távolról követtem őket, hogy minden rendben zajlik-e, de rájöttem, hogy bízhatok bennük.
Ma már egyedül bicikliznek a faluban mindketten, bár azt egyelőre csak a biztonságos irányokba engedjük távolabb. Ez a gondolkodásmód sok egyéb helyen is megjelenik a nevelésünkben.
A játszótéren sem helikopterezünk a fejük felett: essen le, ahonnan csak akar, üsse meg magát, legyenek sebei. Össszefoglalva, tanulja meg, hogy mi a veszély és tudja, hogy mik a határai.
Jó 15 éve Erdélyben egy nagyon szegény faluban láttam egy kis 3 éves cigány gyereket, aki bicskával vágta magának az almáját. Szürreális volt, de hamar végiggondoltam, hogy ez tényleg csak kondicionálás kérdése. És mindeközben persze nekem is kell szoknom a bizalom dolgot és elhitetitek nekem, hogy eszméletlenül kemény. Az lebeg a szemem előtt, hogy 15-17 éves korára el kell tudjam engedni akár a világ másik felére is úgy, hogy teljesen megbízom benne, hogy helytáll és magabiztosan intézi a dolgait.
Hozzáteszem, lehet, hogy segít benne, hogy több gyerekünk van, ezért nincs meg az igény/lehetőség se erre a túlzott óvatosságra, de azt hiszem, hogy így csinálnám kevesebb gyerekkel is.”
Az önállóságra nevelés nemes cél!
Tényleg: korrekt válasz, és az önállóságra nevelés valóban nemes cél. Azonban, maradtak még kérdések, többekben is.
Jöttek még elővigyázatlan sofőrök. Egy 7 éves „felelőssége” a rábízott 3 éves kapcsán, és az ebből adódó esetleges veszélyeztetés – azaz a szülői felelősség kérdése is. De volt olyan, aki alól gyerekként ki akarták lopni a biciklijét. És fájdalmas példaként ott volt az énekes, L.L. Junior kisfiának tragédiája is, akit két felnőtt jelenléte sem tudott megóvni. Kemény érvek! Bizony, a világba vetett bizalom nélkül nem könnyű ezt a szabadságot megadni a gyerekeknek. Amiből, talán ez sem véletlen, sokaknak, a legtöbbünknek egyre kevesebb marad.
A Baba-Apa csoport heterogenitására kiváló példa, hogy volt, aki ekképp kommentelte a Facebook-posztot:
Legkeményebb poszt ever. Pedig volt már aki 100e-ből akart autót venni, galamból bélszín steaket készíteni, de ez mindet visz!
Néhányan természetesen üdvözölték a hozzáállást. Valaki a saját példájából indult ki, hiszen gyerekként az V. kerületben ő is egyedül járt iskolába és a játszótérre. Szerinte a gyerekek túlféltése is hozzájárul a mamahotelek létezéséhez.
Megjegyzés: még ha lehet is köze a kettőnek egymáshoz (miért ne lehetne?), én semmiképp sem mernék egyértelmű következtetést levonni egyikből a másikra. A mamahotelek kialakulása sajnos sokkal inkább gazdasági (pénzügyi) vagy szociális (magánéleti, pl. válások) kérdés, továbbá, általában fő oka valamilyen kötődésről-leválásról szóló lelki eredetű jelenség. Bárhogyan is, gyanítom, nem attól fog valaki mamahotelben lakni, nem attól fog sérülni az önállóságra nevelés, mint cél, mert mondjuk 10-12 éves koráig a szülők elkísérték vagy elvitték a suliba.
Másik csoporttagunk, akinek még három éves sincs a legidősebb gyermeke, szintén elismerését fejezte ki. Szeretné, ha az ő gyereke is ilyen önálló lenne, és majd az utcájukban található általános iskolába egyedül sétálhatna át. Dolgoznak ezen.
Túlféltés lenne?
Majd a régi világ-mai kor közötti különbségek jöttek szóba: veszélyesebb-e a mai világ, mint régen? Akik szerint ma veszélyesebb, például a forgalomra hivatkoztak. A megsokszorozódott autós forgalomra, az egyre erősebb és gyorsabb autókra. A figyelmetlen, gyakran még ma is mobilozás közben vezető, a sebességkorlátozásokat be nem tartó sofőrökre többen is hivatkoztak. Miért lenne túlféltés ilyen körülmények között, ha igenis, vigyázunk a gyerekinkre?
A posztoló szerint semmi sem változott, csak több szörnyűségről jutnak el hozzánk hírek. Ami pedig az autókat illeti: a gyerekeknek is meg kell tanulniuk az egyébként valóban, gyorsabb közlekedéssel járó veszélyeket. Viszont, mennyivel kevesebbszer fordul elő, ha valaki megsérül, és elfertőzödik?
Megjegyzés: igen, és a várható élettartam is magasabb. Sőt, Nyugat-Európában még magasabb – ott akkor mehetnének egyedül bölcsibe a két évesek is? Ok, direkt vagyok pikírt. Egyrészt, mert szerintem a példa nem egyenesíti felkiáltó jellé a kétségek kérdőjeleit. Sőt, meglátásom szerint nem is lehet összevetni a magasabb színvonalú egészségügyi ellátást a gyerekekre tett felelősséggel és általában a gyerekek biztonságának témájával. Ugyanis, az említett példa egy balesetről szól, de legalábbis egy már bekövetkezett, sérüléses eset utáni kockázatcsökkenésről. Míg az alap probléma az, hogy mit teszünk meg azért, hogy hasonlók ne is történjenek a gyerekekkel? Ha elvonatkoztatunk egy óvodai, horzsolt térdsérüléstől, és mondjuk egy autós gázolásra vagy gyermekrablásra, netán egy kutya támadásra gondolunk, talán jobban érthetővé, képletesebbé válik az érvelés.
Másrészt, abban vélhetően mind egyetértünk, hogy a gyerekeknek sok mindent meg kell tanulniuk. Csak az a nem mindegy, hogy mit, milyen körülmények között és mikorra kell megtanulniuk. Már csak a mentális és idegrendszeri fejlődés oldaláról is. A legügyesebb, leggyorsabban fejlődő gyerekek is, az emberi fejlődés ritmusából adódóan jó eséllyel nem tudnak idő előtt valamit tökéletesen megoldani. És itt megint, nem a „sétálásról” beszélek, ami a bolt és a ház között tart. Hanem a közben esetlegesen bekövetkező események nagyszámú soráról, azok elhárításáról, az azokra történő reagálásról.
Az önállóságra nevelés és a túlféltés közti határ boncolgatása, egyben a jelen poszt ITT folytatódik.
Ha a Baba-Apa shopot szeretnéd megnézni, kattints ide:
