Önállóságra nevelés és túlféltés – 2. rész

Az önállóságra nevelés és a túlféltés közötti vitát generáló poszt első része ITT olvasható.

A beszélgetés végére a posztoló még írt néhány gondolatot, amit alább megosztok, az egyes pontok alatt pedig, egyessével megírom a saját gondolataim, megjegyzés formájában.

1. A témában nagyon jó film a Captain Fantastic, javaslom megnézésre!

Megjegyzés: láttam ezt a filmet néhány évvel ezelőtt. Arra emlékeztem, hogy körülbelül miről szólt, és arra is, hogy volt egy ilyen „wow” érzésem annak kapcsán, hogy a gyerekek mennyire okosak, műveltek és valóban, önállóak voltak. A kedvenc részem az volt, amikor a főszereplő apa testvéréék győzködték az apát, hogy küldje a gyerekeit „rendes” iskolába. Ekkor az apa elkezdte kérdezgetni a saját és a testvére gyerekeit küönböző témákban, ahol nagyon gyorsan kiderült, mennyire semmit sem ért az ő tudásukhoz mérten az állami oktatás.

A felvetésre most kicsit utánaolvastam a film hátterének, és a szuperokos és rátermett gyerekek mögött a kapitalizmusból kiábrándult anarchista aktivista szülők álltak. Nem függtek a technológiai vívmányoktól. Intelligensek voltak. Szociálisan viszont esetlenek. Nem is csoda, hiszen semmit sem tudtak a valódi világról, elvégre egy elkerített vadonban nevelkedtek. Ekképp, ez a film inkább akkor jó példa, ha nem a társadalomban szeretnénk érvényesülni.

Forrás

Volt egy fontos történés a sztoriban. Amikor az apa, a fizikailag igen jól képzett egyik lányával ki akarja hozatni (menekíteni?) az apósnál maradt másik gyereket a házból, és a lány leesett a tetőről … kicsin múlott a tragédia.

Pont ezért nem értem, hogy miért volt általánosságban a fenti téma kapcsán jó példa ez a film? Mármint, az életrevalóság, az önállóság oldalról, persze, értem. De pont ez az utóbbi eset a remek példa arra, hogy bármikor, bárkivel, bármi történhet. Nem, ez nem azt jelenti, hogy sose menjünk ki az utcára, mert ránk eshet egy cserép. De érdemes mérlegelni a kockázatokat azok valós súlyával, és nem csak bízni a szerencsében.

2. A huszas éveimben Ázsiában kalandoztam, stoppal; Magyarországról indulva. Ahogy haladtam kelet felé, mindenhol attól óvtak, hogy nehogy véletlenül keletre menjek még innen. Merthogy ott még meg lehet lenni, de onnan keletre már nagyon veszélyes és nem valószínű, hogy túlélem. Mindezt Romániától kezdve Pakisztánig. Én persze mindig nevetve válaszoltam, hogy ugyanezt mondták már erre a helyre is, úgyhogy nem tudtak eltántorítani. Szerintem az ismeretlentől való félelem irracionálissá teszi az embereket.

Megjegyzés: szerintem az ember alapból irracionális (konkrétan ezt (is) kutatja a viselkedéspszichológia), az ismeretlentől való félelem pedig konkrétan racionális (hiszen egy kontrolvesztett, bizonytalan állapot), az ebben a félelemmel teli helyzetben való viselkedésünk így persze, hogy irracionális. De, hogy konkrétumot mondjak. Ha nem ettem még pakisztáni ételt, az egy ismeretlen dolog. Ám jó eséllyel semmi bajom nem lesz egy új fajta ételtől – legfeljebb hasmenésem lesz valamilyen összetevő, például egy intenzív fűszer miatt. Ennél komolyabb veszély marginálisan kicsinyke eséllyel fenyeget – és akkor még mindig mehetek orvoshoz. De ha józan ésszel belátva az életünkre komoly kihatással bíró kockázattal jár egy ismeretlen dolog, például egy idegen kutyát akarunk megsimogatni… ott racionálisnak tűnik azt mégsem megtenni.

Nem biztos, hogy jó példa, de eszembe jutott egy vicc: megkérdeztünk tízezember embert, aki már orosz-rulettezett. Mind túlélte. Az orosz rulett tehát nem veszélyes?

Az ázsiai kalandozás biztos meghatározó élmény volt! Nem irigykedem, de respect, hogy megcsináltad. 🙂

3. Írok azért olyat is, amit én hátrányként tapasztalok: miután a gyerekeimet kevés ilyen jellegű korlát elé állítom, ezért tudnak hajmeresztő dolgokat csinálni. Főleg otthoni szerszámokkal, szögekkel, stb. Miután ezek olyan helyzetek, amelyek tudnak nagyon veszélyesek lenni, többször szólok rájuk erélyesebben, hirtelen haraggal karöltve. Emiatt sokszor megszeppennek és húzódnak vissza; nem értik, hogy mi ez a kirohanás. Tudom, hogy más szülő ezt úgy csinálja, hogy csak olyan körülményeket biztosít a gyerekeinek, amiben nem tudnak ekkorát hibázni, ezért nem is kerülnek ilyen helyzetbe.

Megjegyzés: jónak tartom, hogy a gyerekek néha látják, hogy igenis van, amitől megijedhetünk (mármint, hogy szabad és megengedett, hogy ez normális) és van, amitől félni kell. Semmitől sem félni butaság, de legalábbis vakmerőség, ami viszont nem összekeverendő a bátorsággal és a megfontoltsággal. Ez se nem ijesztgetés, se nem túlféltés: egyszerűen ilyen az élet.

4. A feleségemnek meséltem, hogy kialakult egy kisebb eszmecsere a nevelési módszerekről és mondtam, hogy sokan furcsállják a hozzáállásunkat. Ő nevetve mondta, hogy írjam csak be a nagycsaládos csoportba is ugyanezt a témát és vélhetően többen lesznek, akik lazábban állnak a gyermekfelügyelethez. Elképzelhető, hogy egy-két gyereknél a szülő gondolkodása is olyan, hogy ez a kevés gyerekünk van, ezért ezeket nagyon meg kell óvnom, nehogy bántódásuk essen. Bocs az általánosításért.

Megjegyzés: ezzel a felvetéssel nem tudok vitatkozni. Látok benne logikát, akár evolúciós oldalról is. Ezzel együtt sem hiszem, hogy a több gyerekes családokban a szülők kevésbé féltenék a gyerekeiket. Nem a kisebb bibikről, az összeverekedésekről, vagy egy játszótéren a mászókáról való leesésről folyik itt az eszmecsere (ez valóban lehet indokolatlan túlféltés is). Hanem a nagyobb valószínűséggel bekövetkező, nagyobb-, vagy visszafordíthatatlan károk elkerüléséről. Hovatovább, én még nem láttam iskolába egyedül haladó, 10 évesnél fiatalabbakból álló „testvér-hordákat” sem 🙂

5. Én úgy vélem, hogy ez a „laza” hozzáállás az apukák feladata általában. Az én világképemben az anya képviseli a biztonságot, a biztonságra való törekvést, az apa pedig a lazaságot, a veszéllyel való megismerkedést. Talán a tény, hogy a 20. századtól kezdve az anyák viszik a nevelés oroszlánrészét – ez teszi generációról generációra óvatosabbá, veszélyt kerülővé az embereket, beleértve a férfiakat is.

Megjegyzés: a veszély elkerülése, vagy az erre való törekvés nem racionális? Nem egy érthető, elfogadhat, netán nem „jó” dolog? Megint, nem annak a veszélyéről beszélek, hogy „jajj, nehog feltaláljuk a kereket!” (innovációk, új dolgok felfedezése), vagy, hogy „jajj, ne menjen edzésre a gyerek, mert most fáradt!” (túlféltés, túlkímélés vs. kitartás, egyéni fejlődés, állhatatosság). Azokról, amiket kis túlzással, „vagy elkerülsz, vagy meghalsz”.

Nos, bármennyire tűnhet is úgy, hogy teljesen ellenzem a posztoló hozzáállását, ki kell emelnem: bátor, már-már formabontó és mindenképp nemes cél által vezérelt nevelési módszernek tartom, amit vallanak a feleségével. Tisztában vagyok az önállóságra nevelés fontosságával és hasznával rövid és hosszú távon is. Mint ahogyan a túlféltés hátrányaival is.

A témával kapcsolatban találtam egy Beau Lotto idézetet:

Nekem, szülőként nem annyira az a szerepem, hogy felkapcsoljam a gyermekeimnek a lámpát, hanem inkább az, hogy hagyjam őket a sötétben szaladgálni (felfedezni), miközben gondoskodom a falakról is, hogy ne futhassanak túl messzire, és bizonyossá teszem a számukra: amikor falba ütköznek és elesnek, én ott leszek, és felsegítem őket. Egy kétéves gyermek ugyanis arra vágyik, hogy szabadon fedezhesse fel a világot, de ezzel egyidejűleg valaki magához is ölelje (de persze ugyanerre vágyik a tinédzser, a felnőtt… valójában mind erre vágyunk).

Lehet, hogy félreértem, amiket írt a posztoló, lehet, hogy én vagyok túl parás, én vagyok a szülő, akinél a féltés az másnak már túlféltés, és persze, tévedhetek is… de a fenti idézettel egyetértek. A posztoló viszont mintha – jószándékból, jóhiszeműen – „nem gondoskodna minden falról”.

Ti mit gondoltok?

💚💚💚

Tudtad, hogy van egy csomó menő cuccunk a Baba-Apa shopban?